Michelisz Norbert

  • Innerslide 1
  • Innerslide 2
  • Innerslide 3
 
 
 
 

Ningbo International Circuit

Következő versenyem:

MN5 Webshop 

A szezonzáró katari verseny után kevesebb szó esett az évad egészéről. Pedig a világbajnoki dobogó elúszása ellenére az ideit továbbra is az eddigi legjobb idényemnek tartom. #Szezonértékelő

SZAKMAILAG A LEGJOBB VERSENY

Pontszámban a nürburgringi verseny volt a legerősebb hétvégém az elmúlt szezonban, amelyen 35 pontot szereztem. Nem mindig egyértelmű, hogy szakmai szemmel azon a hétvégén nyújtottam a legjobb teljesítményt, amelyen a legtöbb pont jött össze, de 2016-ban így volt. Általában önkritikus vagyok, most azonban ki merem jelenteni, hogy a Nürburgringen hibátlanul ment a vezetés. Azon a pályán ebből a Hondából semmilyen körülmények között nem lehetett volna többet kihozni annál, ami május végén sikerült (időmérős 2., Nyitó futamos 3., Fő futamos 2. hely). Ráadásul a legendásan veszélyes Nordschleife részen esőben is vezethettem, ami egész pályafutásom egyik legnagyobb kihívása volt akkor is, ha csak szabadedzésen történt.

SZAKMAILAG A LEGROSSZABB VERSENY

Annak ellenére, hogy a Fő futamon sikerült felállnom a dobogó harmadik fokára, a moszkvai versenyt értékelem szakmailag a leggyengébbnek. Ebben nagy szerepet játszik a Nyitó futamon elkövetett buta hibám. Trükközni próbáltam azzal, hogy direkt rosszul álltam fel a rajtrácsra: mivel vizes volt a pálya, nem akartam ráállni az ilyenkor extrán csúszós felfestésre, amin könnyen kipöröghet a kerék a rajtnál. Szabálytalanul kilógott az autóm a rajtkockából, észrevették, megbüntettek, így csak a tizedik helyet megszerezve egy pontot gyűjtöttem, pedig egy körön én voltam a leggyorsabb hondás. Egyedül rajtam múlt, hogy nem sikerült kihozni a maximumot a lehetőségeinkből, és nem csak a rossz rajtfelállás miatt. Nem éreztem magam összeszedettnek az első futamon.

A LEGNAGYOBB BOLDOGSÁG

Egyértelműen a Japánban megszerzett Fő futamos győzelem volt a legkatartikusabb élményem 2016-ban. Sokszor elmondtam már, hogy a Hungaroring mellett ez a helyszín a legfontosabb a szezonban, hiszen a Honda hazai versenyéről van szó. Magyarországon a közönséget is ki szeretném szolgálni, Japánban pedig a vezetőség részéről magasak a külső elvárások. Mindkét hétvégén az átlagosnál nagyobb a nyomás rajtam, és jó érzés ebben a szituációban eredményesen szerepelni. A mostani siker azonban azért is jelentett extázisszerű örömöt, mert már régóta zavart, hogy a Hondán belül csak nekem nem volt még futamgyőzelmem. Bár ez csak egy statisztikai adat, és tudtam, hogy nem ez számít igazán, de akkor már görcsösen akartam a sikert. Ennek volt betudható, hogy Portugáliában a Q3-ban nekimentem a szalagkorlátnak, vagy hogy Argentínában a végsőkig kockáztattam az első hely megvédéséért, és a kevesebb többet ért volna. Ezek után akkor ott Japánban minden rossz érzéstől megszabadultam, és elképesztő energiák szabadultak fel bennem.

A LEGNAGYOBB CSALÓDÁS

Nehéz eldönteni, hogy a Hungaroringen vagy Katarban voltam-e inkább magam alatt. Hazai közönség előtt mint mindig, idén is nagyon szerettem volna bizonyítani, visszaadni a szurkolóknak valamennyit abból a hihetetlen szeretetből, amit egész évben kapok. Amikor az első futam előtt a felvezető körön elfüstölt az autóm, és ezzel fegyvertelenné váltam, az szörnyű érzés volt. Akkor nem hittem volna, hogy 2016-ban lehet még ennél is rosszabb, de most mégis azt mondom, hogy az év legnagyobb csalódása Katarban ért. Lehet, hogy csak azért, mert ez az emlék a legfrissebb, ám még hetekkel az évadzáró után is eszembe jut néha, ami az utolsó kanyarokban történt. És még mindig rosszabb lesz a kedvem tőle. A legjobban az eset igazságtalansága bántott. Mindent beleadtam, a dolgomat egy rendkívül kellemetlen váltóhiba is nehezítette, de megküzdöttem vele. És úgy éreztem, megküzdöttem a világbajnoki harmadik helyért is, ami végül rajtam és az autómon kívülálló okok miatt veszett el.

AMIBEN FEJLŐDTEM 2016-BAN

Úgy érzem, a versenyhelyzetekben léptem előre idén a legtöbbet, megtanultam bátran lecsapni a lehetőségekre. Ebben hatalmas segítséget jelentett a tudat, hogy egy gyári csapat pilótája lettem. Előzetesen is tudtam, hogy fontos tényező lesz az, hogy lényegében korlátlan mennyiségű alkatrész áll rendelkezésre, nem kell hímes tojásként vigyáznom az autóra, de ennek még annál is nagyobb jelentősége volt, mint sejtettem. Élveztem, hogy kockázatokat is vállalhatok a pályán, ami persze nem mindig sült el jól. A már korábban említett portugáliai és argentínai eset mellett Katarban sem véletlenül mentem neki a gumibálának a Q3-ban. Ugyanakkor fontos volt, hogy pályafutásom során először megtapasztaljam azt a tudatállapotot, hogy bármit megtehetek az autóval. Hogy tényleg szabadon vezethetek. 2016 ebből a szempontból kicsit tanulóév is volt, szükségem volt ezekre a hibákra is ahhoz, hogy jövőre megtaláljam az egészséges egyensúlyt a kockázatvállalásban.

AMIT AZ IGAZI CSAPATTÁRSAK JELENTETTEK

Még a zengős-hondás években is csapattársakként tekintettem Tiago Monteiróra és akkor még Gabriele Tarquinire, főleg, hogy szezonról szezonra egyre szorosabbra fonódott a kapcsolat. Akkor is megosztottuk egymással az adatokat, a telemetriát, beszélgettünk, de mégis mindig ott motoszkált bennem egy kis kérdőjel, hogy vajon privát csapatként tényleg a gyári autókéval teljesen azonos technikát használhatunk-e. Ez az év azért is jelentett nekem előrelépést, mert végre teljesen biztos lehetettem abban, hogy pontosan ugyanolyan feltételek voltak adva nekem is, mint Monteirónak és Rob Huffnak. Reálisan mérhettem saját magam hozzájuk, és az önbizalmamnak is jót tett, hogy azt láttam, nem vagyok lemaradva egy korábbi világbajnoktól sem. 2017-ben ezt a szakmai és érzelmi pluszt is felhasználom majd pályafutásom remélhetőleg látványosan legjobb évéhez! :)